Négyen : 36Évi , Kiciskató , FGina és Beszand jelöltek erre.
Sokat gondolkodtam, hogy mit csináljak, megírjam - ne írjam: Nekem nem volt bodog gyermekkorom.
Valószínűleg ezért is vagyok mai napig tele önbizalomhiánnyal, és feszültségekkel.
Mikor kicsi voltam mindenki arról ismert, hogy sírtam, ha rámnéztek. Ha senki nem nézett rám, akkor pedig azért sírtam. Soványka voltam, és sírós még iskolás koromban is. Középiskolában már nem sírtam, csak zárkózott voltam. Faltam a könyveket, olvastam, bezárkóztam a saját kis világomba. Azután jött a szerelem, ami felszabadított a zárkózottságomból, önbizalmat adott, és kinyíltam. Azóta vannak barátaim, barátnőim, tudok beszélgetni , keresem a különböző találkozókat, hogy beszélgethessek a netes bartátnőimmel is.
Bocsi, hogy ezt leírtam, de úgy gondolom nem mondanék igazat, ha szimplán ideírnék egy édes kis történetet.
Azért vannak jóemlékeim is a gyerekkorról. Amikor ovis voltam, egyik farsangon az ovónéni nagyfia bejött a csoportba játszani az ovisokkal. Táncolni tanított minket. Legnagyobb boldogságomra felvett engem a karjaiba, és úgy mutatta be a tánclépéseket.
A másik nagyon jó emlékem, emlékeim azok , amikor a nagymamámnál az erdőben játszottunk, az unokatestvérekkel. Amikor visszagondolok ezekre az időkre, teljesen érthetetlen számomra, hogy mi ott az erdőben össze-vissza szabadon szaladgáltunk, felnőttek felügyelete nélkül. És soha semmi bajunk nem esett. Legalábbis én nem emlékszem rá.
Amikor az egyik unokatesóm elhatározta, hogy megszelítíjük a hernyókat, az nagy hőstett volt tőlem. Mindenki tudta rólam, hogy félek én mindentől. A hernyóktól pedig különösen. Gyöngyi kitalálta, hogy összefogdosott sok-sok szőrös hernyót egy dobozba. Mutatta, hogy hogyan sétálnak a karján, és mégsem történik semmi baja tőle. Ezen azért elgondolkodtam, de továbbra is csak 1 ujjal mertem őket megsimogatni. Nem szadiztuk őket, nem nyomtuk ki a belüket, és nem kegyetlenkedtünk velük másképpen sem. Csak bökdöstük őket botokkal, hogy végezzék el a tornamutatványokat, és másszanak fel a botokra. Amelyik ügyes volt, és felmászott, azt megjutalmaztuk azzal, hogy bedobtuk őket a tyúkokhoz. Egyébként a hernyóknak a legnagyobb bűnük az volt, hogy az eperfáról potyogtak le, és időnként a nyakamban landoltak. Ettől megint eltörött a mécses nálam. Nem kerültem velük továbbra sem barátságba. De azon a napon nagyon jót játszottunk a hernyókkal. Lehet, hogy nekik nem volt olyan jó napjuk, mint nekünk ...
Nem jelölök már senkit, mert szerintem már mindenki leírta az emlékeit. Bocsi, hogy ilyen késve teljesítettem az enyémet.
6 megjegyzés:
Köszönjük szépen, hogy megosztottad velünk. Így kívülről olvasva mégiscsak csak boldognak tűnik ... :o) A természet közelsége, az állatok ...
Tényleg ennyire szabadok voltunk :-)
Mi is az erdőben építettünk magunknak házat a nagymamánál...
Egyébként én nem is hiszem el,ha valaki azt mondja,boldog gyermekkora volt.Az biztosan változó ,hogy ki,mennyire érezte magát szeretve és biztonságban,de folyamatos boldogság egyszerűen nem létezik,sem felnőtt,sem gyerekkorban.
Gyereknek lenni kiszolgáltatott állapot.Ha szerencsés a gyerek,kevesen élnek ezzel vissza.Senkinek sem fenékig tejfel,az tuti.
A szabadságról,hogy mennyire lehet szabadon engedni egy gyereket,érdemes elolvasni Liedloff:Az elveszett boldogság nyomában c. könyvét. A mi kultúránkban ma ez megvalósíthatatlan, de régebben még kicsit jobban ment. Mindenesetre elgondolkodtató.
Még nem írtam Neked, de már olvasgatlak egy ideje. Mindig is éreztem, hogy rokonlélek vagy... de ahogy a bevezető részt olvastam a gyerekkorodról, hajszálpontosan illik rám is. Csak én még mindig sírós vagyok, így felnőttként is. De ami nálam furcsa, egy kedves, őszinte, szeretetteljes mondattól is képes vagyok sírva fakadni. És nem vagyok rá büszke... de ez van.
A mai napig mélyen felzaklat, ha egy gyereket bántalmaznak.
Sokat változtam már, nem sírok olyan sokat, mint régebben. Azt hiszem ehhez nagyban hozzájárult az agykontrollos kazetták hallgatása. Nem vagyok agykontrollos, csak a kazettáit szoktam hallgatni. Jót tesz a lelkemnek.
És a blogonak sem véletlen folt terápia a neve. Én ezt manuálterápiaként is űzöm.
Mikor bepillantunk mások lelkébe, akkor utána kicsit könnyebben visszük a sajátunk terhét - mert nem vagyunk egyedül.
Prózaibb dolog: hát, most sem vagy egy kövérkés ;-)
Megjegyzés küldése